Jókai a miénk

Ki nevezhető igazán gazdagnak? Az, aki vagyonban számol, vagy az, aki lélekben bővelkedik? Erre a kérdésre keresi a választ a Pannon Várszínház Szegény gazdagok című színpadi adaptációja – és vele együtt mi, nézők is.

Idén februárban vitte színre Jókai Mór Szegény gazdagok című regényének adaptációját a Pannon Várszínház. Az est több szempontból is kiemelkedő jelentőségű volt: a produkció Jókai születésének 200. évfordulója előtt tisztelgett, miközben a társulat fennállásának 25. évfordulóját ünnepli idén. Az előadást Vándorfi László igazgató nyitotta meg, aki rendezőként és a játéktér koncepciójának megalkotójaként is meghatározó szereplője volt az estének.

A műfaji besorolás szerint a színpadi változat kalandjáték, ám ez a meghatározás korántsem fedi le annak teljes gazdagságát. A nézők valójában sokrétegű, komplex színházi struktúrával találkozhatnak: romantikus nagyepikával, bűnügyi motívumokkal átszőtt cselekménnyel, látványos csatajelenetekkel, szenvedélyes szerelmi konfliktusokkal és markáns társadalmi kérdésfelvetésekkel. A történet dramaturgiája folyamatosan egyensúlyoz az érzelmi túlfűtöttség és az erkölcsi dilemmák között.

A regény alapkonfliktusa – a szegénység és gazdagság ellentéte – a színpadon is hangsúlyosan jelenik meg. Nem pusztán tematikus elemként, hanem a jelenetek mögött feszülő, állandó erővonalakként működik: minden döntésben, párviadalban, szerelmi vallomásban ott lüktet. Ez az ellentét nemcsak társadalmi, hanem morális és egzisztenciális dimenziót is kap. Így válik a történet ma is érvényes, gondolkodásra késztető drámává.

Az előadás szöveghűsége különösen figyelemre méltó: a megszólaló szövegek mintegy kilencven százaléka Jókai eredeti mondataiból épül fel, a párbeszédek szó szerint hangzanak el, és Margari „illik-nem illik” dilemmája is regényszerű pontossággal jelenik meg. A viszonylag kevés idegen idézet William Shakespeare és Nagy László műveiből származik. Utóbbi Tűz című megzenésített verse záródalként hangzik el, elementáris erejű lezárást adva a produkciónak.

Az előadás atmoszféráját néhol kifejezetten karneváli hangulat járja át. A táncos intermezzók, a klasszikus balett mozdulatművészetével verbunkozó betyárok, a stilizált párviadalok és csatajelenetek látványos, szinte filmszerű dinamizmust adnak a produkciónak. Regényhez hűen jelennek meg a Jókai által leírt táncok és ütközetek, miközben a koreográfiák modern színpadi energiával telítődnek.

A zenei világ külön réteget képez. A Szivárvány havasán c. székely ballada, a Carmina Burana O Fortuna motívuma, valamint a magyar és román népi és egyházi zenei elemek, klasszikus effektusokkal kiegészítve, különös, időtlen atmoszférát teremtenek. Olykor már-már spirituális szintre emelik a történetet.

A színvilág tudatos szimbolikával dolgozik. A vörös fény a szenvedély, a vér, az árulás és a pusztulás színe; az arany a hatalom és gazdagság csillogása; a fekete az elmúlás és a titok árnyéka. A csatajeleneteknél vagy a levelek elégetésekor a színpad teljesen elvörösödik, vizuálisan is megidézve az Ady-féle Vér és arany motívumot, amelyet egy Fatia Negra figurája (Szelle Dávid) vörös fényben, szinte transzcendens jelenlétként szaval el.

A jelmezek egyszerre idézik a 19. századi erdélyi világot és egy stilizált színpadi teret. A vörös, arany és fekete tudatos színrendszere vizuális összhangot teremt, miközben a népi viseletek és a modern elemek ötvözése azt sugallja, hogy a történet nem csupán a korabeli eseményekről szól, hanem ma is érvényes erkölcsi és társadalmi kérdéseket vet fel.

Az álarc az előadás egyik legerősebb motívuma. Nemcsak a hírhedt bandita alakjában jelenik meg, hanem általános létállapottá válik: mindenki maszkot visel, szerepet játszik. Különösen hatásos az a jelenet, amikor azonos jelmezű és azonos maszkot viselő Fatia Negrák csapnak össze a színpadon – mintha nem is különálló személyek, hanem ugyanannak az embernek egymással viaskodó, sötét és világos énjei jelennének meg. A párviadal így túlmutat önmagán: belső harccá, identitásküzdelemmé válik. Az oly sokáig várt maszklevétel pillanatában vihar tör ki, a színpad elsötétül; a fény és hang drámai összjátéka a lelepleződés katartikus erejét hangsúlyozza, mintha maga a világ rendülne meg az igazság kimondásakor.

Az előadás sodró tempója néha próbára teszi a néző figyelmét: egyszerre történik akrobatika, tánc, ének és drámai párbeszéd a színpad különböző pontjain. Mégis éppen ez a túláradó gazdagság adja a produkció lehengerlő erejét. A Szegény gazdagok így nem csupán jubileumi tisztelgés Jókai előtt, hanem élő, mai színház. Megmutatja, hogy a pénz és erkölcs, szerelem és hatalom, látszat és valóság ellentéte ma is ugyanúgy feszít bennünket. A záróképben, amikor a sötét színpad közepén álló Kálmán alakját vörös fény emeli ki, majd minden elsötétül, az az üzenet marad velünk: a valódi gazdagság nem a birtokolt vagyonban, hanem a lélek gazdagságában rejlik.

Az előadás után a közönséget Irodalmi Szalonra invitálták, ahol Juhász Anna irodalmár Vándorfi László igazgatóval, Praznovszky Mihály irodalomtörténésszel, Vári Bertalan koreográfussal, Magashegyi Nóra és Szelle Dávid színművészekkel beszélgetett az útról, ami ehhez a formavilághoz vezetett. Vándorfi László személyes kötődéseiről és alapindíttatásairól beszélt, és arról a folyamatról, hogyan lehet Jókai bonyolult mondatszerkesztési nyelvét élővé tenni. Praznovszky Mihály kiemelte: az olvasás érzés és érzés küzdelme. Minden embernek van útja Jókaihoz; és Jókainak rengeteg jó, rövid írása van a gyerekekhez is. Magashegyi Nóra és Szelle Dávid a szöveggel való megküzdést és az általuk megformált karakterek útját, fejlődését részletezte. Vári Bertalan elmondása szerint, nem Jókai, hanem a rendező utasításai szerint dolgozta ki a koreográfiát. Ahogy fogalmazott, Vándorfi László olyan táncokat kért, amik táncegyütteseknek becsületére válna. Ez egy összművészeti trip, amiben rengeteget kaptak a tánc által; olyan, mint egy közös szívdobogás.

 

Balogh Alfonzina, Marton Angéla

 

Fotók: Pannon Várszínház,
Marton Angéla